Idetekerj.eu - Debrecen

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

A Nagy Bicajtúra - Pataki Péter memoárja



A NAGY BICAJTÚRA

2006.júl.25-aug.3.

Másfél éve tervezgettem már a nagy nyári bicajtúrát, aminek az
alapötlete igazából Stéger Csabi barátomtól származott. Az eredeti
elképzelés szerint Toulouseból jöttünk volna haza két keréken,
Franciaországon, Olaszországon, és Szlovénián keresztül.
"Dr.Stéger Nagy Túrája" idő és anyagiak híján sajnos nem juthatott
még el a megvalósításig, de nem azért fontolgattam az ötletet
hónapokon keresztül, hogy egyszerűen lemondjak a nagy bicajozás tervéről!
Kigondoltam egy B verziót, aztán egy C-t, végül a Z verzió mellett
döntöttünk: 10 napos körtúra Ausztrián, Olaszországon, Szlovénián és
Horvátországon át. Kitűnő cimborám, Köteles Robi, aki minden nagy
ötlet legfőbb támogatója, ismét részese volt a tervnek, így megint
együtt indultunk. Egy kis egyéni tréning, na meg a három napos közös
szlovákiai edzőtúra után összeszedtük a felszerelést, felpakoltunk a
bicajra, és irány az út!
*július 25. kedd. Megismerkedünk a stájer vendégszeretettel, este meg
egy focipályán ütünk tanyát* (124.42 km)

Még 24-én este felmentem Pestre, ahol régi barátomnál, Bokros "Bringás"
Gergőnél aludtam, reggel meg együtt gurultunk ki a Déli pályaudvarra. A
szombathelyi gyors pontban 6-kor indult, előtte pár perccel befutott
Robi is, Gergő szerencsés utat kívánt, lejattoltunk, és szevasztok!
Szombathelyen átszálltunk egy Bzmot-ra, 11 körül meg is érkeztünk
Szentgotthárdra. Egypár fontos dologért még beugrottunk a városba, aztán
irány Ausztria! A határon két stoppos dekkolt, ők éppen Szicíliába
készültek. Sok szerencsét kívántunk nekik (bár nem nagyon hittünk benne,
hogy 10 nap alatt oda-vissza megjárják az utat), felpattantunk a
bicajra, és gyerünk Grazba! Igyekeztünk elkerülni a forgalmas utakat,
így Heiligenkreuz után le is fordultunk Mogersdorf felé. Ahogy átértünk
a határon, máris megjelentek az első bringások, és az első
bicajtúra-jelzések. Ausztria a túrabringások paradicsoma, nagyon sok
jelzett kerékpáros útvonal van, és rengeteg bicikliút. Mi maradtunk az
országúton, egy Michelin-térkép alapján navigáltunk, ami nem rossz, de
sok kis települést lehagytak róla. Itt van például Brunn: a faluszélen
álló tábla szerint itt készítették a világ leghosszabb kolbászát! (Robi:
"Schönbrunnban meg a világ legszebb kolbászát.") Hohenbruggban
megálltunk egy kútnál, persze nem működött (az ilyesmiben mi jobbak
vagyunk, legutóbb Pesten is találtam nyomóskutat), de egy néni
feltöltötte a kulacsainkat, és megitatott limonádéval. Kissé elborult az
idő (az első héten végig szerencsénk volt, nagyon keveset esett, nem
volt szükség esőkabátra), Feldbachban meg is álltunk egy kicsit,
meglátogattuk a helyi McDo-t (nem evés céljából), megvártuk, míg eláll
az eső, aztán gyerünk tovább.

A 60. kilométer táján kezdődtek a hegyek, bár itteni viszonylatban ezek
csak dombok, azért épp elég volt megmászni őket. St.Mareinben is egy
idős házaspárnál tankoltunk, kaptunk egy kis bodzaszörpöt is, szóval
nagyon kedvesek voltak. Egyébként rengeteg kukoricaföldet láttunk, a
dombok között meg nagyon sok gyümölcsös van, na meg tökföld, úgyhogy
lépten-nyomon "Apfelsaft" meg "Kernöl zu verkaufen" (tökolaj van eladó)
kiírásokkal lehet erre találkozni. A táj rendezett, mindennek gazdája
van, úgyhogy nagyon szép a vidék, csak hát kempingezés szempontjából nem
mindig előnyös az ilyesmi. Lassnitzhöhe után még egy gurulás, és
megérkeztünk kedvenc városunkba! Bezúztunk a grazi belvárosba, hát
iszonyú nagy csődület fogadott, mi lehet itt vajon? Az egyik utcasarkon
rengeteg ember, kordonok, hangosbeszélő, odamentünk, aztán fél percen
belül kiderült milyen jó kis meglepetést kaptunk: bringaverseny! Az
Altstadt-Kriterium, amit július végén, közvetlenül a Tour után rendeznek
minden évben (ez volt a 23. alkalom). Néztünk mint a moziban, az orrunk
előtt húztak el Klöden, Leipheimer, Totschnig, Eisel, meg mások. Ilyen
jó meglepetést! Egyébként is Graz hemzseg a bicajoktól, mindenhol
százával parkolnak a shit-bikeok, KTMek, Kettlerek, és mindenféle
rendű-rangú bicikli. A Hauptplatzon T-Mobile sátor állt (ők voltak a
verseny főszponzorai), kicsit bámészkodtunk, aztán meg leültünk a
Schlossbergplatzon kajálni. Teljesen más ilyenkor nyáron, rengetegen
ülnek kinn a teraszokon, nagy a nyüzsgés. Márciusban csak hülye
kiscsajok lézengtek errefelé... Kábé egy órát töltöttünk el Grazban
(plusz a tökölés, nem olyan egyszerű megtalálni a helyes irányt), aztán
továbbindultunk Köflach felé, mert másnap estére mindenképpen el
akartunk jutni Klagenfurtba. Felvettük a fényvisszaverő mellényt (kínai
kukásmellény, Tesco, 300 Ft :), és már rég töksötét volt, mikor
St.Johannban megálltunk, hogy éjszakai szállás után nézzünk.

Egy narkós külsejű kutyás csajt megkérdeztünk, milyen tippje van ez
ügyben, és megtudtuk tőle, hogy van itt egy sportpálya, ahol elég ha
megkérdezzük az illetékest, és már le is táborozhatunk. Begurultunk a
jelzett irányba, ahol a helyi sportcentrum van, foci, tenisz, meg
???curling-pálya. A curling-pálya melletti klubban még iszogattak a
sportemberek, úgyhogy meg is kérdeztük a csapost, hogy szabad-e a pálya?
Mármint a foci. Az emberünk nagyon rendes arc volt, engedélyezte a
sátrazást, sőt kaptunk egy-egy Puntigamert (sör) is, aztán
elbeszélgettünk vele, sportról, meg erről-arról (pl. megtudtuk, hogy az
Altstadt-Kriteriumot Eisel nyerte). A sportemberek elismeréssel
nézegettek felénk, dehát nem voltunk olyan nagy szám, Ausztriában
hemzsegnek a bringások. Később átgurultunk a focipálya túlsó végére, és
felvertük a sátrat a kapu mellett. Ilyen jó sátorhelyünk sem volt még! A
bringákat kikötöttük, gyors fogmosás, és jó éjszakát!

------------------------------------------------------------------------
*július 26. szerda. Lenyomjuk a király szakaszt, átbicajozunk a
Packsattelen* (134.17 km)

Remekül aludtunk, reggel még tiszteletünket tettük a helyi kukoricásban,
kissé mosakodtunk (kulacsból), aztán indulás! Köflachban reggeliztünk,
meg is ettem egy kiló barackot. Innen 3 km-re van egyébként Piber, ami a
lipicai lovak tenyésztéséről híres. Csináltunk egy-két fényképet a
köflachi főtéren, és gurultunk tovább. Azazhogy inkább másztunk, ugyanis
itt kezdődik a híres Packstrasse, ami egyre feljebb kanyarog, hol sűrű
erdőben, hol szép kilátást engedve a tájra. 25 km az emelkedő,
Edelschrott után durvul igazán, 12-14%-os szakaszokon kell feltekerni.
Bár ez ausztriai viszonylatban nem olyan komoly (a 18-23%-hoz képest),
de csomaggal épp elég megmászni. Edzésnek mindenesetre nem rossz, lehet
gyakorolni a hegymenetet, kiállni a nyeregből, pörgetni, vagy ahogy épp
jólesik. A nap sütött hétágra, izzadtunk mint a ló, úgyhogy sűrűn
tankoltuk a kulacsokat, ahol éppen lehetőség adódott rá. Mint később
rájöttem, nagy melegben előnyös az alumíniumfóliás gyümölcsleves doboz,
mert akárhogy süti a Nap, viszonylag hidegen marad benne az ital,
mialatt a műanyag ásványvizes palackban már rég felforrt a hűtővíz! Pack
faluban még megálltunk egy kicsit, aztán gyerünk a Packsattelre! Hát
ilyen hegyen sem voltunk még bicajjal! A Packalpe és a Koralpe közötti
hágó 1200 m magas, megállni sajnos nem tudtunk, meg nem is volt kedvünk,
mert épp aszfaltoztak. Bár egyébként semmi kilátás nincs, úgyhogy
legfeljebb a táblával fényképezkedhettünk volna, de majd legközelebb. Na
meg az ilyen képet még nem olyan nagy dicsőség mutogatni, nem itt
kezdődik a színvonal. De azért örülök, hogy begyűjtöttük a hegyet,
egyszer úgyis be akarok lépni a 100 hágósok klubjába :) (Ez egy 72-ben
alakult francia bringás klub, a tagság feltétele legalább 100 (és
minimum 5 kétezer feletti) jelzett hegyi hágó teljesítése.)

A Packsattelen túl kezdődik Karintia, és a gurulás! Kellemes kanyargós
úton zúztunk lefelé, 50-60-nal, élveztük a megérdemelt száguldást. Robi
el is húzott egy kicsit a szerpentinen, én lefelé óvatosabban megyek. Ő
meg felfelé megy óvatosan, úgyhogy mindig ráérek pihenni, meg
bámészkodni, mikor bevárom. Téptünk mint az állat, aztán Waldensteinben
megálltunk kajálni. Ez egy kis település 740 m-en, valami csillogó
szürke ásványt bányásznak errefelé. Ebéd után nyomultunk tovább,
elhagytuk Frantschachot, majd Wolfsberget, ahol szép kastély is van, de
a napi tervbe nem fértek bele kitérők, úgyhogy csak néhány percre
álltunk meg. Annyira nem tetszett a környék, bár a hegyek szépek, de
amúgy az egész egy büdös iparvidék. St.Andra után kb. 300 m-es mászás
jön, utána újabb száguldás lefelé, meg is döntöttük a sebességi
rekordot! Nálam 68-at mutatott az óra, ahogy legurultunk Griffenbe. A
város fölötti hegyen várrom áll, ezt is csak messziről csodáltuk meg,
siettünk tovább, hogy még sötétedés előtt elérjük Klagenfurtot.
Völkermarkt után már nem sok érdekeset láttunk, hosszú hullámvasút, erdő
nincs, vagy csak alig. Viszont szembe jött egy nagy csapat bringás,
lengyel zászlóval, a Róma-Szilézia túra résztvevői! Integettünk
egymásnak, egyébként is Ausztriában nagyon rendesek a bicajosok, szinte
mindenki visszainteget, kivéve néhány szigorú országútist. Dehát mi sem
köszöntünk minden falusi biciklisnek.

Hajtottuk a pedált, ahogy tudtuk, és fél 8-ra megérkeztünk Klagenfurtba.
Gyors üzenet az ottani szállásadónknak, aztán begurultunk a főtérre,
hogy a megbeszélt időben a Nordsee Restaurant előtt legyünk. Pár percen
belül megérkezett Siggi meg Speedy (aki egy kutya), és autós
felvezetést kaptunk a város szélén álló kis házhoz, ahol találkoztunk
Andreával (aki Siggi felesége), meg a család legújabb tagjával,
Theóval (aki 3 hónapos). Leparkoltuk a bicajokat (van egy kis
tárolóhelység, 3 zsír bicaj is ott figyelt, Siggi triatlonos csávó),
aztán lemostuk magunkról a mocskot. Külön vendégszobát kaptunk
fürdőszobával, kényelmes ággyal, tévével, hifivel, a hűtőben sörrel,
röviden egy luxuslakosztályt :) Nem igazán tudtunk beszélgetni
Siggiékkel, mert korán feküdtek, úgyhogy még csináltunk Robival egy kis
vacsorát (nyúlkaja, fűszeres párolt répa meg paradicsom), magunkhoz
vettünk egy-egy sört, aztán elaludtunk a fárasztó nap után.

------------------------------------------------------------------------
*július 27. csütörtök. Lazulás a Wörthersee partján, este úri vacsorát
csapunk Villachban* (64.81 km)

Nem siettük el a felkelést, egyébként is laza napot terveztünk, úgyhogy
ráérősen összepakoltunk, kicsit beszélgettünk Siggivel (Andreával épp
csak találkoztunk, korán le kellett lépnie), de ő is elfoglalt volt,
valami vizsgára kellett tanulnia (bankszférában nyomul).
Elbúcsúzkodtunk, aztán benéztünk a városba. Vettünk kaját, neteztünk
kicsit egy helyen, aztán leültünk kajálni a főtéren. Van itt Mária
Terézia szobor, meg a "Lindwurm" nevű szörny illetve sárkány, ami
Klagenfurt címerállata. Reggeli után körbegurultunk a városban, nagyon
szép az Alter Platz környéke, vagyis az óváros. Azért még mindig Graz a
kedvencünk! Benéztünk a katedrálisba, a piactérre, aztán a Wörthersee
felé vettük az irányt. Azaz vettük volna, de Robi bringája kezdett
rosszul viselkedni. Nem futott simán a lánc, úgyhogy kerestünk egy
bringaboltot, hogy valami kenőanyagot szerezzünk (ez ugyanis hiányzott a
készletünkből). Nem nagyon voltak megértő arcok, úgyhogy végül 8 euróért
rásóztak Robira valami vaxot, ami aztán segített a problémán. Az
információs irodából szereztünk jó térképet, úgyhogy ez alapján
rátértünk egy bringaútra és azon hagytuk el a várost. Dél felé lenyűgöző
kilátás nyílt a Júliai-Alpokra, a csúcsok között ott figyelt a Triglav,
Szlovénia teteje! Na ide majd inkább bicikli nélkül megyek.

Nemsokára már a híres Wörthersee mellett tekertünk! Ez Karintia
legnagyobb tava, Ausztria Riviérája, a legnépszerűbb üdülőhelyek egyike.
A part szinte teljesen kiépített, főleg magánházak sorakoznak, itt-ott
néhány fizetős strand és jachtklub is előfordul. Na meg rengeteg hotel,
vendégház, és étterem. Olyan ez mint a Balaton, csak kisebb, és szebb!
Nem sok esélyt láttunk a strandolásra, gurultunk a déli parton Maria
Wörth felé, és élveztük a kilátást. Egy szakaszon viszont szabad volt a
part, néhány autó is parkolt az útszélen, két gyerek meg egy
Tarzan-kötélről ugrált be a tóba. Villámgyorsan leparkoltunk, és
beugrottunk a Wörthi-tóba! Nem is hittük el, hogy itt vagyunk, ugráltunk
a kötélről, meg fényképeztünk, nagyon élveztük a fürdést, úgyhogy már 4
óra múlt, mire továbbálltunk. Nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, egy
év előtt ilyenkor egy irodában ültem az ámítógép előtt, most meg itt
nyaralok a Wörthi-tó mellett! Maria Wörthben belementem egy
üvegszilánkba, kissé eleredt az eső is, de mire befoltoztam a lyukat
(egy leparkolt kamion-kocsi alatt tanyáztunk le), már elállt. Estére
begurultunk Villachba, és körbenéztünk a belvárosban. Kellemes hely, bár
itt mérsékelt a nyüzsgés, de a főutca és környéke elég korrekt. Itt is
nyári fesztivál volt, a St.Jakob templomból orgonakoncert hangjai
szűrődtek ki. Már csak egy remek vacsora hiányzott, úgyhogy
kiválasztottuk a legmegfelelőbb éttermet, a Hofwirt vendéglőt, és
rendeltünk egy igazi osztrák vacsorát! Én egy karintiai specialitást,
Kasnudeln-t rendeltem, ami egy derelye szerű kaja,
túrós-krumplis-fűszeres töltelékkel, és forró vajas mártással, Robi meg
egy bécsi szeletet kért. Ez a Hofwirt jó kis hely, szőlőlugas alatt
sorakoznak az asztalok, a pincérek rendesek, csak a perecet nem adják
ingyen. Ilyen úri helyen még a "Dire Straits-fejkendőmtől" is megváltam,
hogy mégiscsak a tisztesség látszatát keltsük.

Kitűnően megvacsoráztunk, aztán elindultunk valami szállást nézni, itt
ugyanis nem volt előre megbeszélt helyünk, úgyhogy valami
szükségmegoldást kellett keresni. Kissé kérdezősködtünk, egy kocsmába is
bementem, hogy megkérdezzem, merre van itt hostel, és nagyon rendes volt
mindenki, hosszasan magyarázták, hogy merre lehet. Csak egy kismama
ijedt meg, mikor meg akartam kérdezni. Végül megtaláltuk a hostelt, de
nagyon drága volt, úgyhogy leléptünk. Robi valami tróger megoldáson
gondolkodott, de nem találtunk jó helyet (valami parkot akartunk
keresni, aztán betévedtünk a temetőbe...). Aztán némi mászkálás után
ráleltünk egy kempingre, és szépen begurultunk. A recepció bezárt már,
és nem volt nagyon mozgás, úgyhogy csendben felvertük a sátrat, és jó
éjszakát.

------------------------------------------------------------------------
*július 28. péntek. Tiszteletbeli ejtőernyősök leszünk, és
megismerkedünk Irénkével* (133.55 km)

Reggel korán leléptünk a "Gerli" nevű kempingből, és bementünk a főtérre
reggelizni. Ismét megettem egy kiló barackot, kissé bámészkodtunk még,
aztán irány Olaszország! Villachtól már csak 20-egynéhány km Tarvisio,
és alig hittük el, hogy hamarosan átkelünk a határon. Ami márciusban nem
sikerült, azt most bringán minden további nélkül megcsináltuk,
eljutottunk Olaszországba! A határ kihalt, lepusztult, csak egy tábla
jelzi, hogy innentől a tésztaevők területén kerekezünk. Tarvisioban meg
sem álltunk, mentünk tovább. A hegyek szépek, de a települések rém
rondák errefelé. A 13-mas főúton mentünk, és nem sok örömünk telt benne.
A szép osztrák táj után elég lehangoló volt a környék. Igazuk volt
Siggiéknek, amikor azt javasolták, hogy Udine felé a szlovén úton
menjünk. Csak hát nem éreztük magunkat olyan formában, hogy megint
hegyet másszunk, bár a Passo del Predil még esetleg vállalható lett
volna, de a 13-mas szinte végig lejt, nem kell annyit szenvedni.
(Legalábbis ezt mesélte Bagyó, a Robi ismerőse, akitől a táskákat
szereztük. Bagyó nevelőtanár Kazincbarcikán, bringázott már a Stelvio-n,
és van egy unokahúga, nem is akármilyen csaj :)) Szóval a könnyebb utat
választottuk. Hamarosan elkezdődtek az alagutak, féltünk is eléggé.
St.Catarina előtt kissé nekimentem a szegélynek, el is nyaltam,
odavertem a térdem. Mentünk ahogy lehetett, Chiusafortében megálltunk
kajálni, hát nem volt nagy élmény, lehalt környék. Felmentünk a
templomhoz, ettünk, aztán gyerünk tovább. Mocskos meleg volt, Moggioban
valami innivalót akartunk venni, de nem találtuk az élelmiszerboltot.
Megkérdeztem, állítólag már bezárt. Aztán valahogy mégis ráakadtunk
egyre, bár itt úgy álcázzák az üzletet, hogy még véletlenül se vedd
észre. Épp temettek valakit a faluban (vagy városban), lehangoló volt.
Viszont láttunk egy óriási gyapjaslepkét, illetve már csak a hullája
volt, kikészült a szerencsétlen. Mentünk ahogy lehetett, hogy minél
előbb magunk mögött hagyjuk ezeket a ronda helyeket. A hegyekkel azért
elégedett voltam, Moggio után a távolban a Dolomitok csúcsai is
feltűntek, ami még mindig a legkellemesebb meglepetés volt Ausztria óta.
Átgurultunk Gemonán, és estére végre beértünk Udinébe. Vásároltunk egy
kis kaját (természetesen itt is LiDL van a város szélén, egy fiatal
csávó koldult épp a bolt előtt), és irány a belváros!

Udine már normális hely, rendes város szép régi épületekkel, úgyhogy
végre elégedettek voltunk. Szokás szerint a főtéren ültünk le kajálni, a
városháza lépcsőjén. Van a főtéren szép loggia is, de amúgy a nagy része
kavicsos placc. Jött egy arc, és kinyitott valami klubhelységet
mögöttünk, aztán kiült ő is a lépcsőre. Gondoltuk, meg kéne kérdezni
szállás ügyben, de nem igazán beszélt angolul. Vártunk egy kicsit, mire
befutott egy fagylaltot majszoló Mikulás-szerű bácsi, na vele már
tudtunk tárgyalni. Addigra már kisült, hogy az Olasz Nemzeti Ejtőernyős
Szövetség udinei klubja előtt tanyázunk, és az volt az ötletünk, hogy
éjjelre jó lenne a klubszobában letáborozni (a mennyezet egy ejtőernyő
selyemkupolája volt, nagyon jól nézett ki). Ezt persze nem mertük
előadni nekik, de mikor elmondtuk a problémánkat, a fél várost
körbetelefonálták, hogy segítsenek szállást keríteni. Közben kicsit
mászkáltam a téren, találkoztam magyarokkal is, nem volt semmi tippjük,
de azért beszélgettünk kicsit, ámultak is az útitervünk hallatán. Az
ejtőernyősök (főleg Adriano, a Mikulás bácsi) nagyon igyekeztek, de
semmit nem sikerült intézni. Hostel nincs is a városban, amúgy is
kikötöttük, hogy 7 eurónál többet nem költünk szállásra, így aztán eleve
sansztalan volt minden szokványos megoldás. Nem ajánlottak föl ingyen
helyet, végre aztán leléptünk. A Mikulástól még kaptunk egy-egy matricát
és felvarrót, úgyhogy tiszteletbeli ejtőernyősök lettünk :) Még aznap
este felragasztottam a jelvényt, azóta is rém büszke vagyok a
felsőcsövet díszítő Associazione Nazionale Paracadutisti D'Italia Udine
feliratra! :)

Körbegurultunk, és egy amcsi társulattal futottunk össze, akik valami
street-performance dologgal szórakoztatták az embereket, aztán kisült,
hogy valamilyen keresztény szekta tagjai. Próbáltak nagyon közvetlenek
lenni, rámsóztak valami szóróanyagot, meg beszélgettünk egy kicsit,
szerencsére nem próbáltak megtéríteni. Egy udinei gyerek elmagyarázta,
hogy van valahol egy park, ahol szerinte lesátrazhatnánk, de perceken
belül kitört a vihar, úgyhogy gyorsan kerestünk valami fedezéket. Zenét
hallottunk valahonnan, meg is találtuk a forrását, és leparkoltunk. Egy
kávézó teraszán egy fiatal kiscsaj énekelt, mi meg nem messze dekkoltunk
a személyzeti bejáró mellett. Esett az eső, de teljesen jól elvoltunk,
hallgattuk a csajszit, és földimogyoróval tömtük az arcunkat. A kiscsaj
nagyon jól énekelt (CD-ről mentek a zenék, Sting meg Gary Moore, meg más
igényes számok), néha odaintegetett a barátainak, aztán amikor felénk
nézett, mi is integettünk neki. Az arab rózsaárusok persze feltűntek, de
minket alig méltattak egy futó pillantásra, le is léptek, mielőtt még
küldhettünk volna egy szálat az énekes csajnak. De a koncert után
mindenképp beszélgetni akartunk vele, kerestük a megfelelő pillanatot,
amikor nem veszik körbe a barátai meg a szülei. Valamiért eljött az
asztalától, gondoltuk eljött a lehetőség, de a kiscsaj megelőzőtt
minket! Odajött hozzánk, és meghívott az asztalukhoz!

Annyira aranyos volt, hogy hihetetlen! Így hát megismerkedtünk
Irénkével (Irene), meg a barátaival (Katrin, Jennifer, Manuela meg
mások), beszélgettünk egy kicsit a teraszon, aztán átmentünk a Caffe
Ottelio nevű helyre. Robi Jenniferrel csevegett, én meg Irénkével
beszélgettem, nagyon aranyos lány, meg értelmes is, meg minden. Valami
könyvesboltban dolgozik, meg énekel. Úgyhogy a zenéről meg a könyvekről
beszélgettünk, szóval nagyon kellemesen telt az este, bár szállás ügyben
nem sikerült előrejutni. Kb. éjjel 1 körül aztán a társulat lelépett, de
azért nagyon rendesek voltak, kifizették a narancslevünket, emilcímet
cseréltünk, és szevasztok! Ez az este elfeledtette az összes
kellemetlenséget, annyira jó volt! Viszont továbbra sem tudtuk, hol
fogunk aludni, úgyhogy körbegurultunk, hátha találunk valami védett
helyet. Nem volt szerencsénk, aztán nagy nehezen úgy döntöttünk, hogy az
éjszaka leple alatt elindulunk Triesztbe. Ettünk egypár csokiskekszet,
és éjjel 2-kor neki is vágtunk az útnak!

------------------------------------------------------------------------
*július 29. szombat. Elérjük a tengert, nyaralunk, ám a
megpróbáltatások csak most kezdődnek* (105.93 km)

Az éjszakai bringázás előnye, hogy a forgalom minimális, és már
messziről látjuk, ha jön valami az úton. Én azért féltem egy kicsit,
hogy mi lesz, ha túlzottan elálmosodunk. De nem történt semmi, láttunk
is eleget (Robinak odaadtam a zseblámpámat, mert az első lámpája kiment,
én meg tekertem a dinamót), csak hajnal 5 körül volt egy defektem. Míg
javítottam, Robi aludt egyet, aztán nyomultunk tovább a tenger felé. 7-8
körül már kezdtek megjelenni az országútisok, lévén szombat reggel, és
kellemes bringásidő. 8 óra tájban megpillantottuk A tengert!
Hihetetlennek tűnt, hogy itt vagyunk, és hozzá bringával tettük meg az
utat! Itt voltunk az Adrián, ismét megcsináltuk! Kellemesen lejt az út,
ahogy beérünk Triesztbe, és a Miramare-kastélytól szinte végig
leanderbokrok szegélyezik az utat! Vettünk kaját, és leültünk a
kikötőben reggelizni. Csak néhány kishajó horgonyzott a parton, kinn az
öbölben nagy teherszállítók is dekkoltak, gyönyörű tiszta idő volt, de
olyan meleg, hogy kénytelen voltunk egy sövény árnyékába húzódni, nehogy
felforrjon az agyvizünk. Egy újabb döglesztően meleg napnak néztünk
elébe. Reggeli után a főtérre mentünk, amit itt Piazza Dell'Unitá
D'Italiá-nak hívnak. Az információs irodában feltankoltunk térképből, és
megkérdeztük, merre van hostel. A nemalvás után végre normális helyen
akartunk megszállni. A Viale Miramare 331 alatt meg is találtuk az egyik
hostelt, de kiderült, hogy csak késő délután nyit. Na ezt jól
megszívtuk! Leparkoltunk a tengerparton, ahol már sokan aszalodtak,
elsősorban idősebb arcok. Itt köves a part, de nagyon korrekt, végig
leandersövény szegélyezi a szabadstrandot, és díszburkolattal van
kikövezve az egész partmenti sétány. Robi gyorsan ledobta a felesleges
cuccokat, és életében először tengerben fürdött! Én a térdem miatt nem
pancsoltam, épp csak belegázoltam a vízbe. Robinak nem voltak ilyen
problémái, bár neki meg a lábszárát tépte meg a szöges triálpedál
(szidta is kegyetlenül, dehát kellett neki szöges pedál), úgyhogy eléggé
marta a tengervíz.

Nyaraltunk, aztán elindultunk felderíteni a másik hostelt. Ismét
bebizonyosodott, hogy érdemes kicsit alaposabban megnézni az információs
anyagokat, mert sok felesleges mászkálástól kímélhetjük meg magunkat. Az
irodában félretájékoztattak, de aztán megtaláltam a cserkész-hostel
pontos helyét az egyik térképen. Na míg odaértünk, az maga volt a
kálvária! A lerövidebb út Santa Croce falun keresztül vezetett, de míg
az ember oda felér, meg kell mászni a partmenti hegyet, ami többszáz
méter magas! Olyan meredek kis utak vezetnek fel, hogy tolni alig bírtuk
a bringákat! Sajnos itt az elveket félre kellett tenni, mert a legkisebb
mókuskerék áttétel sem segített. Nagy szenvedések után megtaláltuk a
cserkésztábort, de csalódnunk kellett. Nincsen hostel, csak egypár
barakk, meg sátorhely, egy dögmeleg hegytetőn, a recepció zárva, csak
egy angolul nem tudó valaki mutogatja el nekünk, amit már úgyis tudunk,
hogy ismét szívunk. Leültünk egy buszmegben, vettem gyümölcsöt egy
boltban, punnyadtunk, aztán úgy számoltuk, hogy nyitásra leérünk a másik
hostelbe. Gyerünk le a meredeken, de nem lehet zúzni, mert kanyargós, és
ha szembejön egy autó, nem férünk el mellette. El is tévedtünk kissé,
aztán visszakeveredtünk a tengerparti hostelbe, ami a Tergeste nevet
viseli. Elvileg 13 euró, az információs füzet szerint, de az ilyennek
soha nem kell hinni. Természetesen most "csak olyan helyet tudnak adni,
ami 18 euró". Nem volt mit tenni, kicsengettük a pénzt, lecuccoltunk a
bicajról, leparkoltunk a kertben, és kaptunk egy vacak alagsori szobát.
Zuhany után ki akartunk menni a partra, de Robi elkezdett mosni, én meg
bealudtam.

Estefelé valami zajra ébredtem, aztán meg jött egy hosteles csávó, és
megkérdezte, hogy berakhat-e mellénk még 2 embert. Hát persze, jöjjenek
csak. Kiderült, hogy Robi kiment a partra, fürcsizett, meg nézelődött
(állítólag volt mit), aztán bejött aludni. Na mindegy, legközelebb majd
csinálunk egy rendes tengerparti nyaralást. Zuhanyoztam, aztán kimentünk
még a partra, ettünk egy fagylaltot, és néztük az éjszakai fényeket.
Igazából ilyenkor néz ki a legjobban Trieszt, éjszaka, és messziről.
Mire visszamentünk, ott volt egy francia csaj, de nem nagyon nyerte meg
a tetszésünket. Próbáltam kicsit beszélgetni vele, de érdektelen volt.
Rövid úton begyűrte a kispárnát, aztán meg mi is leoltottuk a villanyt
és jóéjszakát.

------------------------------------------------------------------------
*július 30. Vidám Vasárnap. Szívunk egész nap, de éjszaka nagyot
biciklizünk* (132.60 km)

Reggel időben keltünk, hogy annyi reggelit tömjünk az arcunkba, amennyit
csak bírunk. Hát ezt elbuktuk! A reggeli mindössze furcsa fazonú zsemle,
jam, tea, tej, kávé. Ettünk 2-3 zsemlét, aztán elfogyott. Aki később
jött le, az csak nézett maga elé, iszogatta a teát, aztán nagy nehezen
felbátorodva szólt, hogy kéne még kaja. Erre még egy pár darabot
kitettek, de gyorsan elfogyott megint. Utóbb felfedeztünk egy kiírást,
miszerint reggeli egyenlő 1 azaz egy zsemle, egy dzsem, és egy pohár
tejkávétea. Na tűnjünk innen gyorsan, itt még direkt éheztetik az
embert, persze aki tudott, többet evett. Kivittük a cuccost,
felpakoltuk, aztán indultunk volna máris, de Robi nem bírt meglenni
defektjavítás nélkül, úgyhogy megragasztotta az első kerekét, és végre
leléptünk. Megnéztük a XIX.században épült Castello di Miramare-t (bár
csak kívülről) és a parkját, gyönyörű az egész, a környéken a legszebb
látnivaló! Valószínűleg egész Triesztben a legszebb látnivaló.
Végiggurultunk a partmenti sétányon, dehát vasárnap kora délelőtt volt
még, leginkább csak a helyi nyugdíjasok aszalodtak, semmi érdekes.
Gondoltuk, hogy eszünk egy pastát vagy pizzát, vagy más speckó olasz
ebédet, de a drága hostel elvette a kedvünket, úgyhogy maradt a szokásos
megoldás. Beszereztük a szükséges kaját (itt is van Coop nevű bolt,
előtte állandó jelleggel áll egy fekete, és a benne lévő euró fejében
visszaviszi a bevásárlókocsit, már amikor hagyják neki), aztán gyerünk,
nézzük meg a várost! Vagyis toljuk be a gépet a Canal Grande-ig
(csónakkikötő), üljünk le kényelmesen, és szereljük meg a defektet!
Jöttek arra magyarok is, Robi meg közben körbenézett kicsit a
belvárosban. Javítás kész, még egy kicsit nézelődtünk, de annyira nem
ájultunk el. Közben telt az idő, gondoltuk ideje már lelépni, úgyhogy a
jelzéseket követve a szlovén határ felé vettük az irányt. Itt követtük
el a hibát.

Ismét beigazolódott, hogy megéri extra perceket szánni az információs
anyagok és térképek tanulmányozására. Mi ezt nagy sietségünkben nem
tettük meg, és mire észbekaptunk, az autópálya bevezető szakaszához
értünk. Na ez nem lesz így jó, le is tértünk gyorsan, de közben
lementünk a térképről. Innentől aztán egy csomó időt elveszítettünk
azzal, hogy visszataláljunk ismert területre. Ha előre gondolkozunk,
nevetségesen egyszerű lett volna kijutni a városból, de így jól
megnehezítettük a dolgot. A Marconi utca sarkán leültünk ebédelni, aztán
egy meredek úton mentünk kifelé a városból. A Piazzale Europa mellett
tekerve láthattuk a trieszti egyetem épületeit, hát a debreceni szebb!
Végre sínen voltunk, de már benne jártunk a délutánban, ahogy a
folyamatosan emelkedő úton elhagytuk a várost. Innentől már hazafelé
tartottunk, bár szívesen bringáztunk volna még Olaszországban, de az
időnk kanyarodott, így aztán Ljubljana felé húztuk a csíkot. Néhány
kilométeren keresztül még láthattuk a tengert, és a város déli részét,
kellemes a kilátás, szinte már gyanúsan tökéletes volt minden. Nem
sokáig. Robi csak egy elhaló "Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!!!"
kiáltást hallhatott, ami azt jelentette, hogy ismét leülünk az útszélen,
és defektet javítok. Robi a földön fekve nevetgélt, meg is állt egy
autós, hogy valami baj történt, vagy mi? Hát nem, csak defektet kaptam,
ez a gyerek meg meghülyült, hanyatt fekszik a földön és röhög. Gyerünk
tovább, hát itt valami nem olasz, megint laposodik a hátsó. Pumpálok,
tekerek, pumpálok, tekerek, így kihúztam a határig. Ott ácsorgott egy
punk csaj, stoppal készült Ljubljanába, de elég szar helyen állt.
Mondtam neki, hogy mi is oda megyünk. Nem tudom ki ért oda előbb!
Bemutattuk a passzportot, aztán leültünk egy kicsit, mert nem bírtam
meglenni gumijavítás nélkül. Körülöttünk meg francia rendszámmal
mászkáló arabok veszekedtek, egy fickó meg érdeklődéssel bámulta, ahogy
megreparálom a bicajt.

Felhasználtam az utolsó foltomat, Robi meg fotókat készített a "Hogyan
szereljünk meg egy defektet?" c. sorozatához. Vannak akik az extrém
vasalás szenvedélyének hódolnak, én meg az extrém defektszerelést űzöm,
ebben kezdek rutint szerezni. A hátsó belső már folt hátán folt, a
külsőt atombiztosra kell cserélnem, amint lehet! Javítás közben kaptam
egy sms-t otthonról, hogy mi a helyzet? Hát, nemsokára Ljubljanában
leszünk! Annyira üldözött a balszerencse, hogy este 18 óra van, és még
van hátra 90 km! Az első benzinkútnál vettem gumijavító készletet, hogy
legyen tartalék, aztán zúzzuk. Alattomosan emelkedett az út, a Nap
megállíthatatlanul ment lefele. A táj szép, emlékeztet Szlovákiára, de
azért mégis kicsit más. Tekertünk, ahogy lehet, és vaksötét volt, mire
beértünk Postojnába. Itt egy pizzeriában tankoltam vizet, aztán
döntenünk kellett, hogy mitévők legyünk. Nagyon megettünk volna egy
pizzát, de helyette müzlivel tömtük az arcunkat. Ljubljana még 50 km,
vagy megyünk, vagy maradunk. Írtam Alenkának, a ljubljanai
szállásadónknak, hogy mi a helyzet, nem lenne-e gond, ha éjfélre
érkeznénk meg? És nem volt gond! Postojna után van egy hegy, de nem volt
vészes a mászás. Lefelé viszont óriási élmény! Minimál-világítással mint
az őrült zúztunk lefelé a szerpentinen, nem nagyon óvatoskodtunk! Aztán
jöttek autók is, egy darabig nem is tudtak előzni, legalább rendesen
bevilágították az utat. Robi egy helyen végigsúrolta a szegélyt, de
szerencsére nem taknyolt. Az út elég korrekt volt, csak a csíkot
hiányoltam néhány helyen, párszor le is mentem az aszfaltról, bár
általában nem megyek a legszélén. Mentünk mint a lendkerekes autó,
emelkedő nem nagyon volt, 28-30-as sebességgel lehetett menni a síkon, a
végét még direkt meghúztuk, és éjfélkor ott álltunk a Ljubljana tábla
mellett!

------------------------------------------------------------------------
*július 31. hétfő. Pihenőnap, királyi ebéd, és kellemes este
Ljubljanában* (NULLA km)

Begurultunk a belvárosba, és Preseren (akkor még nem tudtuk, ki volt)
szobra mellett leparkoltunk. Írtam Alenkának, hogy itt vagyunk a
Presernov trg-n (téren), jöjjön értünk. Vasárnap éjjel volt, de még
sokan nyüzsögtek, mellettünk egy csaj az utcai lámpa fényénél olvasott,
biztos valami romantikus Preseren kötetet (France Preseren ugyanis költő
volt, méghozzá a legnagyobb szlovén költő). Ezek a szlovénok rendkívül
jó fejek. Itt van pl. a "trg" szó, amiből kispóroltak minden
magánhangzót, így nem lehet kimondani. Végre aztán fél 1-kor megjött
Alenka, aki németet tanul, meg egy autóklub autómentő telefonos
szolgálatánál dolgozik. Bringával volt, el is gurultunk hozzájuk,
kaptunk egy hatalmas nagy szobát, ágyat, matracot, fürdőt, úgyhogy
becuccoltuk a bringákat a garázsba, felmentünk a szobánkba, rendbetettük
magunkat, és jóéjszakát.

Reggel nem keltünk túl korán, megreggeliztünk, kaptunk kaját-teát,
szóval megint luxus körülmények között érezhettük magunkat. Alenka
szobarocker, és kissé flegma, de ugyanakkor vicces is. Senki mással nem
találkoztunk a házban, úgy tűnt, hogy nincs itt valami nagy családi
összhang, és ez meglátszott Alenkán is. A szomszédja bevitt minket
kocsival a városba, aztán Alenka körbevezetett a városban, és megmutatta
a várost. Először a Tivoli nevű parkba mentünk, ahol egy szabadtéri
fotókiállítást néztünk meg. Ez a legnagyobb közpark Ljubljanában.
Mászkáltunk kissé a belvárosban, de csak kívülről csodáltuk meg a
dolgokat. Napokig tartó bringázás után nagyon fárasztó volt gyalogolni,
ráadásul Alenka elég gyorsra vette a tempót. A városnak vannak szép
részei, de egy kicsit csalódtam, többet vártam. A legbelebb belváros a
Ljubljanica folyó partja, itt van a főtér (a Presernov trg), sok
étterem, bár, és ez a rész jól is néz ki. Nézelődtünk egy kicsit, aztán
váltottunk tolárt (az eurót elfogadják sok helyen, de még csak
félhivatalos fizetőeszköz), és elmentünk a legjobb szlovén nemzeti
étterembe, a Sokol-ba. Végül egy házias vegyes ízelítőt kértünk (angolul
country feast néven fut), amiben a következők szerepeltek: véreshurka,
kolbász, steak, húskenyér, valami száraz hús, egy azonosítatlan dolog
(gríz-szerű volt), meg kétféle káposztaszerűség. Illetve volt még
díszítésnek répa, meg valami zöld. (én: "Hát ez meg mi, ez a gaz?")
Emberesen faltunk, hozzá meg ittunk még Lasko pivo-t, méghozzá
Zlatorog-ot! Namost ez úgy van, hogy kétféle sör létezik Szlovéniában,
egyik az Union, amit Ljubljanában főznek, a másik a Lasko pivo (ami
Laskoban készül, és általános vélekedés szerint sokkal jobb mint az
Union). Ennek egyik megjelenési formája a Zlatorog, ami viszonylag
könnyen iható sör. Ennek egy mitikus állat az emblémája, bár tökolyan
mint egy zerge, de a Zlatorog jelentése "aranyszarv". Ez tehát minden,
amit tudni kell a szlovén sörről.

Desszertet is ettünk ám! Már csak egy adag "prekmurska gibanica
" fért bele a keretbe, ami egy
mákos-diós-túrós-almás édesség, irtó finom! El is költöttük az összes
tolárunkat, és ily remekül megebédelvén felsétáltunk a várba (errefelé
Ljubljanski grad). Kegyetlen nehéz ez a gyaloglás! :) A várat éppen
felújítják, bár nem tudom mi lesz ennek a vége, nem tűnt nagyon
bíztatónak a helyzet. Simán be lehet sétálni, csak a toronyban kérnek
belépőt, ide nem is mentünk fel. A várudvaron mindenféle kulturális
eseményeket szoktak rendezni. Viszont elrondították egy kávézóval, ami
nagyon bénán néz ki. Körbenézelődtünk, aztán gyerünk le a hegyről.
Találkoztunk egy másik lánnyal, és elmentünk a Makalonca nevű bárba, ami
közvetlenül a folyóparton van, az utca alatt. Ittunk egy Zlatorog-ot,
meg beszélgettünk, de nem sok örömünk telt benne. Ez a másik lány,
Sara, eléggé lehervasztott. Csodálom hogy nem ölte még magát a
folyóba, annyira világvége hangulat veszi körül. Kicsit még mászkáltunk
velük, megtudtuk, hogy a folyóban hemzsegnek a patkányok, meg azt is,
hogy a Preseren szobor a tér másik oldalán álló házra néz, ahol a költő
múzsája lakott, és hogy ott is van egy szobor a házfalban erről a
bizonyos múzsáról. Találtunk egy jó hangszerboltot, el is bámészkodtunk
Robival egy darabig. Aztán végre leléptek mindketten, addigra már nagyon
le voltunk hangolva, dehát nem lehetünk parasztok azzal, aki szállást ad
meg körbevezet. Sürgősen megkerestük a McDo-t, halaszthatatlan ügyletek
miatt. Aztán egész este nézelődtünk, fagylaltoztunk, és olyan
feliratokat láttunk az utcán, mint "Mini Maksi" meg "Faki Style",
úgyhogy betegre röhögtük magunkat :) Ezek a szlovénok egyébként nagy
kedvelői a lóhúsnak, ha kedvünk és pénzünk lett volna, ehettünk volna
egy lóburgert, de a Sokolban is adnak ló-steaket. A szlovén kerékpáripar
csodáit is láthattuk, errefelé a "Rog" bicaj a menő!

Felfedeztünk egy nagyon kellemes utcát, ami ugyan Stari trg, mégis utca.
Emlékeztet a lyoni óvárosra, tele van éttermekkel meg kávézókkal, amik
mind kitelepülnek az utcára, nagyon hangulatos. Ráadásul Gubás Gabi ült
az egyik asztalnál! Ilyen szerencsénk persze nincs, csak egy alteregója
volt :) A folyóparton is végigmentünk, tele van kávézókkal, a kőfal
mellett bárszékekkel és asztalokkal, mécsesekkel, nagyon korrekt!
Rengeteg szép lány szaladgál, úgyhogy így estefelé fokozottan jó hely ez
a belváros! Két helyen is élőzenét nyomtak, jazzt, meg latin zenét,
hallgattuk is egy darabig. Találtunk egy hostelt, kíváncsiságból
megkérdeztük az árakat, hát ide sem jövünk, 20 euró közös szobában,
reggeli nincs. Utóbb kiderült, hogy ezen kívül még legalább 2 hostel van
a városban, dehát nekünk kitűnő szállásunk volt, úgyhogy ezt csak a rend
kedvéért jegyzem meg. Gyalog mentünk vissza Alenkához, összefutottunk az
anyjával is, de csak egy pillanatra. Alenka nagyon rendes volt,
felajánlotta, hogy használhatjuk a netet is. A szoba, amiben aludtunk,
óriási nagy volt, egyik fele konyha, persze nem használták, csak
mindenféle vacak volt benne, meg Alenka tesójának félkész makettjei.
Furcsa volt kicsit ez a ház, a lépcsőházban is furcsa régi képek lógtak,
pl. mészárszéki jelenet, meg régi fényképek olyan valakikről, akikről
nem is lehetett tudni, hogy kicsodák. Alenkáról meg nem lehet
megállapítani, hogy komolyan beszél, vagy viccel, és ez egy idő után
kissé fárasztó, egy idő után semmit nem lehet elhinni neki. Azért jó fej.

------------------------------------------------------------------------
*augusztus 1. kedd. Mocsok idő, csokiskeksz és trógerkedés* (96.05 km)

Korán keltünk, hogy időben induljunk, de szakadt az eső, úgyhogy
lustálkodtunk sokáig. De nem akart elállni, úgyhogy felvettük az
esőkabátot, és fél 12 körül el is köszöntünk Alenkától. Bementünk a
piacra, ahol barack, banánt, csokiskekszet és kenyeret vettünk fel,
illetve egy képeslapot meg Ljubljana matricát is beszereztem (utóbbit a
bicajom számára). Aztán még átkeltünk a sárkányos hídon (a város
címerállata), és tűnés. Kissé nehéz volt kikeveredni a városból még
térképpel is, Robi rá is tévedt az autópályára, onnan tolta vissza a
gépet, ronggyá is ázott a cipője. Egy öreg bringást megkérdeztünk, hogy
mi merre mennyi, aztán már könnyű volt. A Celje felé tartó főúton
mentünk, az eső ömlött, fújt a szél, de azért haladtunk. Az Ucak nevű
hágó (csak 594 m) után elállt az eső, és kisütött a Nap, este 18 órakor!
Utána már kellemes volt bringázni a párás-napsütéses időben. Celje felé
közeledve egyre több komlóültetvényt látni, először csak sejtettem, hogy
mi ez a 3-4 méter magasról lelógatott növény, aztán lecsekkoltam, hát
itt termesztik a komlót a sörhöz. Bementünk egy útmenti SPARba kaját
venni, nagyon jó, hogy minden ki van írva euróban is, szóval nemcsak
tolárral lehet fizetni. Jó fejek ezek a szlovénok. Vettem egypár dolgot
kb. 3 euró értékben, de már csak 20-as volt nálam. Adom oda, erre a nő a
kezembe nyom több mint 3000 tolárt!! Hát Robi is majd bep*sált a
röhögéstől :) SIT! (SIT=szlovén tolár)

Betértünk Celjébe, hát nem túl érdekes város. Ettünk egy fagylaltot,
aztán továbbálltunk. Gyorsan sötétedett, elhagytuk Store falut, közben
figyeltük, hogy nincs-e valami éjjeli menedék az út közelében. Hát Vrbno
faluban gyönyörű lakatlan ház áll az út mellett, na ezt nekünk találták
ki! Leültünk a közeli buszmegállóban, ettük a csokiskekszet ("Ez az én
kekszem, mely értetek adatik"), és vártunk, hogy elüljön a mozgás.
Ugyanis a szemközti ház erkélyén valaki még dohányzott, meg a közeli
autómechanikus is éjjel 11-ig kalapált valamit. Közben azért
felderítettem a helyet, jó állapotú régi épület, de ki tudja miért áll
itt üresen. Benn nem volt sokminden, egykét kacat, meg két szélvédő,
nyilván az autószerelő rakta ide. Ezek a szlovénok egyébként rendkívül
jó fejek. Itt van például Vrbno: megspórolnak egy csomó magánhangzót,
csak a végére biggyesztenek egyet, nagy kegyesen, így aztán ki is lehet
mondani a falu nevét. Amint eljött az ideje, szépen belopakodtunk a
házba, és a lehető legkisebb zajjal letanyáztunk az egyik szobában. A
falon régi A-ha poszterek figyeltek, úgy látszik egy ideje már nem
laknak ebben a házban! Az ajtónak támasztottunk egy széket (riasztó),
aztán gyorsan elaludtunk.

------------------------------------------------------------------------
*augusztus 2. szerda. Rekordot állítunk fel, este megérkezünk
Letenyére* (151.13 km)

Reggel korán keltünk, és feltűnés nélkül elhagytuk az ojjektumot. Bár
elég valószínű, hogy az égvilágon senkit nem érdekelt, hol alszunk, de
az óvatosság soha nem árt. A buszmegben kissé rendbeszedtük magunkat,
erre nem elkezd esni az eső? Dehát kit érdekel, menni kell tovább.
Lefordultunk a főútról, és Ptuj felé vettük az irányt. Olyan meredek
dombok vannak errefelé, hogy hamar tele lett vele a tökünk. De egyébként
is szórakoztató errefelé a bringázás. Mész föl a 16%-os dombon, a
pofádba ver az eső, és hirtelen egy tehén bőg a képedbe! 8 óra körül
menetrendszerű pontossággal megint defektet kaptam, most az első ment
ki. Szerencsére az eső viszonylag gyorsan alábbhagyott, úgyhogy vidáman
tekertünk tovább. Loce mellett tettünk egy kis kitérőt, szerencsére
gyorsan rájöttünk, hogy nem jófelé megyünk. Majsperk mellett ismét
megálltunk egy kicsit, mert hát annyira szép a táj, hogy nem tudtunk
betelni vele. Na meg ha már itt vagyunk, gondoltam ragasztok még egy
foltot a hátsóra! A ljubljanai pihenőnapot leszámítva ez a nyolcadik
napunk, és a nyolcadik defekt! És ebből hetet én kaptam be. Ki fogom
vágni ezeket a hülye külsőket. Addig is elárulom nektek az EXTRÉM
DEFEKTSZERELÉS titkos módszereit!

Ettük a kilométereket, aztán befutottunk Ptujba, körbegurultunk, végül
leültünk a főtéren kajálni. Nem túl megnyerő hely, mondjuk a várba
érdemes lett volna felmenni, de spóroltunk az idővel, mert estére
mindenképp a határon akartunk lenni. Egyébként Ptuj mellett folyik a
Dráva, a hídról nagyon szép a város. Nemrég volt itt nemzetközi
zsonglőrtalálkozó is (ezt persze csak egy héttel később hallottuk
Ausztriában). Kaja után továbbálltunk, zúztunk a horvát határ felé. A
forgalom kezdett idegesítővé válni, sok teherautó és kamion húzott el
mellettünk. Egy darabig még egy traktor is idegesített, nem tudott
leelőzni, ott zörgetett mögöttem, aztán leálltam, csak tűnjön el. De ez
még semmi. Ezek a szlovénok rendkívül jó fejek, direkt a mi
szórakoztatásunkra trágyaszállító autókkal furikáznak szerte az utakon.
Békésen biciklizel, és egyszer csak torkon ragad a bűz! A trágyaszórók
is pont úgy időzítik a munkát, hogy részesei legyünk a műsornak, és
megismerkedjünk a vidéki élet minden fontos mozzanatával. Így búcsúztunk
Szlovéniától, és elértük végre a horvát határt (ez volt az egyetlen
hely, ahol kinyittatták a táskáinkat). Megint egy új ország! Félórán
belül Cakovecen voltunk, magyarul Csáktornyán. Bementünk a városba, épp
valami nagy nyüzsgés volt, sörsátrak, lángossütők, vásár, meg ilyesmi.
Robi mindenáron hűtőmágnest akart venni (mindenhonnan ilyeneket visz
haza), én meg egy szerb gyerekkel beszélgettem, aki odajött
kíváncsiskodni a bringák láttán. Jó arc volt, a tengerpartról jött előző
nap stoppal, egyébként meg freeclimber és geográfiát tanul. Robi közben
elgurult, aztán meg a telefonon csörgetett, hogy merre vagyok? Hát én
nem mentem sehová, ott dekkoltam, ahol megálltunk hűtőmágnest nézni.
Aztán megkerestem, közben tovább beszélgettem a szerb csávóval. Robinak
nem tetszett a gyerek, szerintem jó fej volt, nyilván nem volt egyéb
dolga, ezért aztán velünk lógott. Még majszoltunk egy kis lángost, aztán
szevasztok! Cakovec amúgy nem valami komoly hely, de legalább itt is
voltunk.

Egy órát időztünk Cakovecen, úgyhogy bele kellett húznunk, hogy időben
Letenyére érjünk, ahol már vártak a rokonaim. 8 óra körül feltűnt a
határ! Több mint 900 km után ismét itthon voltunk! Fényképezkedtünk a
határon és a Letenye táblánál, aztán irány a rokonokhoz. A kapu régi
letenyei szokás szerint nyitva volt! Begurultunk az udvarra, két percen
belül megjelent Gyuri bácsi ("Pajtás, hálni jár beléd a lélek!" -
igaza volt, több mint 2 kilót fogytam), beparkoltunk a garázsba, és
gyerünk befelé. Rózsi néni olyan lakomát készített, ami igazán
ránkfért ennyi tekerés után! Aznap ráadásul rekordot is döntöttünk, 150
km fölött még nem mentünk egy nap. Fürdés után remek vacsorát ettünk,
kaptunk sült csirkét meg petrezselymes krumplit, és Gyuri bácsi
Traminijából is iszogattunk, beszélgettünk az útról, "kis" Gyuriékról
(az unokatestvérem), meg mindenféléről, vajaskekszet ettünk, meg
fagylaltot, szóval jó kis este volt, az előző napi trógerkedés után
különösen örültünk a szíves fogadtatásnak! Lassan elment az idő, úgyhogy
beiktattunk egy fogmosást, megkaptuk a szokásos vendégágyat, és jóéjszakát!

------------------------------------------------------------------------
*augusztus 3. csütörtök. Hazatérés, ismét megcsináltuk :)* (23.40 km)

Reggel Gyuri bácsi ébresztett, megettünk egy rakás barackot, aztán
megköszöntük a szíves vendéglátást, és viszlát! Megmutattam Robinak a
Makovecz-féle könyvtárat, csináltunk egypár fotót az öreg platánfánál
(több mint 500 éves), és irány Nagykanizsa, ami 20 km, de elég hullámos.
A vonatunk 10:38 körül indult, úgyhogy nem volt sok időnk. Seggkímélő
üzemmódban hajtottam, aztán leálltam megjelölni a területet, közben Robi
elgurult. Kiskanizsa felé lefordultam a főútról, gyorsan szóltam
Robinak, hogy ne várjon, hanem menjen az állomásra, mert ő nem
kanyarodott le. Megkérdeztem, merre van az állomás, oda is hajtottam
egyenesen. Volt egypár bringás, profi felszereléssel, vízhatlan
oldaltáskákkal. Váltottam jegyet, aztán körbenéztem, Robi sehol, végül
befutott, még épp időben. Felszálltunk, a peron direkt nagyobb volt,
hogy elférjen a bringa, a kaller meg ritka hülye, mert rögtön beszólt,
hogy akasszuk fel a kampóra a gépeket. Na ez volt az a pont, amikor
nagyon vissza kellett fogni magunkat. Szerintem a MÁVnak is be kellene
vezetnie az intelligenciateszteket, hogy akármilyen hülyék ne mehessenek
kallernek. A bringák maradtak a padlón, lezártuk az egyik ajtót, aztán
se ki, se be (se nyő!). A Balcsi mellett felszállt egypár suttyó holland
(egy újság alapján annak tűntek), meg magyar csajok, ők is a peronon
rohadtak. A hülye hollandok egy rakás szemetet hagytak maguk után, mikor
Pesten leszálltak. A Keletiben átszálltunk a miskolci vonatra, itt is
remek társaságot kaptunk, egy részeg idióta rászállt Robira. A
kallercsaj viszont aranyos volt, azzal kezdte, hogy induláskor Robi
karjai közé zuhant, mert nem tudott megállni a lábán. Aztán
beszélgettünk is, vicces volt, mikor Robi valami vonatos sztorit mesélt
- "...aztán jött a *kaller*, és..." - a kallernek! :) De laza csaj
volt, nem vette magát túl komolyan. Megtudtuk tőle a
vasutassapkákszínek jelentését, meg a büntetési szabályokat. Később
felszállt a kedvenc kallerem, aki egy kb. 40 év körüli nőci, de annyira
kedves és mosolygós, hogy mindig örülök, ha látom!

Visszagondoltunk az eltelt napokra, az élményekre... ismét megcsináltuk!
Új országokat ismertünk meg, új arcokkal találkoztunk, rengeteg kellemes
élménnyel és sok-sok tapasztalattal gazdagodtunk ez alatt a tíz nap
alatt! Megint adtunk a luxusnak és a trógerkedésnek, megfordultunk a
legszebb és a legkevésbé szép helyeken, de végig jól éreztük magunkat,
élveztük a bringázást, és sikerült elérnünk a célt, amit kitűztünk
magunk elé! Nem cserélnénk senkivel!


Köszönjük mindenkinek, aki az utat támogatta, és valamilyen módon
hozzájárult a túra sikeréhez. Külön kösz Csabinak, aki elindította az
őrületet :) (A Tuluz-Magyarország túráról nem lóghatsz el! :))

VÉGE

 

Partnereink

Chili Sport Debrecen


Systematica Kft. - Hörmann


Vozzy Kerékpár és Snowboard


FitZone Spinning


Bike Polo Debrecen


Finish Line Sportiroda


Györgyi Gábor bringás oldalai


gabitrial.hu Extrém Sport Csapat