Idetekerj.eu - Debrecen

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

Centenáriumi Giro-túra 2009 - Pataki Péter írása

Régi barátommal, "Bicajos" Gergővel már évek óta ábrándoztunk
arról, hogy egyszer majd eljutunk valamelyik nagy körversenyre, a
Tour-ra, vagy a Giro-ra, élőben láthatjuk a menőket, a TV-s közvetítésekből
már ismert gyönyörű tájakat, és részt vehetünk a "nemzeti ünnepen", amit
a háromhetesek bármelyike jelent a franciák, olaszok, vagy épp a spanyolok
számára. Bringát sajnos nem tudtunk vinni, dehát semmi nem tökéletes, így
is egy álom vált valóra, mikor elindultunk, hogy élőben tekintsük meg a 100.
születésnapját ünneplő Giro-t, az olaszok nemzeti körversenyét!


2009. május 10. vasárnap. Utazásunk az osztrák Alpokban. A Grossglockner út. Megérkezünk a macskaevők földjére.

Alig néhány óra alvás után nagy nehezen elértem a 4:22-es pesti vonatot, miután Gergõékkel 3/4 8-ra beszéltük meg a találkozót a Nyugati parkolójában. Gondoltam Pestig nyugodtan pihenhetek, de beszállt egy arc, és rögtön csevegni kezdett, nekem meg nem volt annyi eszem, hogy átküldjem másik kabinba. Így aztán legalább 2 órán keresztül hallgattam a csávó fecsegését. Igen izgalmas dolgokról volt szó, a monori kisállatvásártól kezdve, a balatoni nudista telepeken át, a pesti szvingerklubokig és szexmozikig. A csóka (50en felüli átlagos arc volt) nem volt szívbajos, elõadta a fél életét, elsõsorban a szexuális élményeire koncentrálva. A csúcs az volt, mikor mutatott magáról egy képet, egy szál f*szban. Sajnos elég toleráns vagyok, és nem küldtem el a tagot a francba, pedig helyénvaló lett volna. Szerencsére nem túl gyakran találnak meg az ilyen hülyék.

Menetrend szerint megérkeztem a Nyugatiba, ahol Gergõ és Zoli (Gergõ régi kollegája) már vártak a remek Kia Picanto-val. Három fõ plusz minimális csomag részére épp kényelmes ez a kis szappantartó. A budaörsi Tesco-nál még megálltunk, aztán irány Ausztria. A határig Gergõ vezetett, aztán Zoli vette át a helyét, külföldön õ vitte az autót. Az útvonalat nem beszéltük meg elõre, nyilván a legegyszerûbb Graz-Klagenfurt-Tarvisio-Udine felé, de Zoli úgy gondolta, hogy ha már ekkora útra indulunk, lássunk is valamit, és igaza is volt. Így aztán autópályán mentünk egy jó darabon, Bécsnél Graz felé fordultunk, de a Semmering és Kapfenberg után bekanyarodunk a hegyek közé, és meg sem álltunk Zell am See-ig. Illetõleg St.Johann-ban még megcsodáltuk a helyi plébániatemplomot, de egypár fotó után továbbálltunk, mígnem elértük a híres üdülõhelyet. Leparkoltunk, és tettünk egy sétát a zelli tó partján. A hely nagyon flancos, de tényleg gyönyörû. Innen már szépen látszik a Magas Tauern, az osztrák Alpok legmagasabb vonulata. Eddig is szép hegyek között autóztunk, láttuk a Schneeberget is, de az igazi Alpok itt kezdõdik!

Hohe Tauern, kilátás a Glockner-útról

Egy kis tanakodás után úgy döntöttünk, hogy irány Lienz, a legrövidebb úton! Mondom a többieknek, hogy Glocknerstrasse, mire õk fejcsóválva közlik, hogy annak külön díja van, arra ne menjünk. Na jó, de amit az elõbb kinéztünk, az pont arra vezet :) Igazából már rég szerettem volna látni ezt a híres autóutat, amit a 30-as évek elején építettek. Bringával lenne az igazi, de majd legközelebb! Gergõék nem figyelnek, aztán végre nekik is leesik, hogy a "rossz" úton vagyunk, néhány kilométer után feltûnik az út bejárata. Õk is belátják, hogy ez a mûsor megér néhány eurót, leperkáljuk az útvámot (28 volt kiírva személykocsiknak, de valamiért 18-at kellett csak fizetnünk), és tûz! A kis Kia nem egy versenyautó, de szépen megy felfelé, Zoli is szerez egy kis magashegyi rutint a szerpentinen! Kicsit ég a kuplung, egy-két trükköt még meg kell tanulni, de Zoli magabiztosan tolja, nem félõs gyerek :) Látunk egy országútist lefelé suhanni - a hegy átlag 9-10%-os, úgyhogy kemény, de lefelé nagyon lehet veretni! Persze csak óvatosan, mert aki elnézi a kanyart, az a völgy aljában áll csak meg...
Leparkolunk fotózni, gyönyörû kilátás nyílik a völgyre, és a havas csúcsok felé! 2000 méter körül már hófalak között haladunk, a növényzet eltûnik, de a táj lenyûgözõ. Számtalan hajtûkanyar után felérünk a Fuchser Törl 2428 m-es magasságába, ahol kilátóhely és ajándékbolt várja a turistákat. A bolt persze ilyenkor zárva, úgyhogy csak Zolinak jut matrica (a belépõ mellé adták), fel is ragasztja, rém büszke a kocsijára, most elõször jár vele ilyen komoly helyen :) A panoráma kelet és nyugat felé is nagyon impozáns, sajnos a Glockner 3798 m-es csúcsa pont felhõben van, de akad mit fényképezni. Találkoztunk egy sráccal meg a barátnõjével, bringával jöttek fel 3 óra alatt, kemények, körülbelül 2-3 fok lehetett odafenn. Felfelé csak nem fázik az ember, de lefelé be kell gyûrni az újságpapírt. Csinálunk pár tucat fotót, aztán átmegyünk a Hochtor-on, ami 2505 m magasan épült rövid alagút. Az északi oldal is igen kanyargós, de látszólag egy fokkal kevésbé meredek. Ahogy gurulunk lefelé, elered az esõ, szerencsére nem vészes, tudunk haladni.

Bringások a Fuchser Törl-ön (Középen Gergő)

Lienzben kicsit tanakodtunk, hogy merre tovább, aztán a Plöckenpass felé vettük az irányt. Ez a hágó nem olyan magas, végig az erdõben kanyarog az út. A hegy túloldala már Olaszország! Lefelé a legdurvább szerpentin vezet, szûk kanyarokkal, amiket alagútszerûen képeztek ki. Szerencsére a forgalom nem komoly, és Zoli sem aggódik, nagyon élvezi a vezetést, úgyhogy semmi gondunk. Megállunk bámészkodni, a sziklafalon emléktábla hirdeti egy elsõ világháborús csata emlékét. Magyarok is sokan harcoltak az olasz fronton, ahol az idõjárás és az ellenséges csapatok mellett a tereppel is nagyon meg kellett küzdeni: a hegyek itt nem olyan magasak, de rém meredekek. Gergõ - nemhiába politológus - azt is olvasta valahol, hogy pont egy szerencsétlen szegedi századot vezényeltek ide - ami azért elég nagy kitolás volt... A határon túl egy darabig még látszott az osztrák/tiroli építkezési stílus, de ahogy kiértünk a hegyek közül, már színtiszta olasz falvakon haladtunk keresztül.
Lassan besötétedett, de mentünk tovább, bár egyelõre még fogalmunk sem volt róla, hol töltjük az éjszakát. Én eredetileg Bassano-ra gondoltam, de nem sikerült ingyenszállást lebeszélni. Sátor, hálózsák van, de jó lenne valami rendes fedél a fejünk fölé. Tolmezzo-ban megálltunk, kérdezõsködtünk olcsó szállás vagy kemping felõl, de nem jutottunk sokra. Betévedtünk egy elegánsnak tûnõ helyre, Gergõvel feleztünk valami sonkás-articsókás pizzát, Zoli meg spaghettit kért - meglepõ, hogy a tésztához is kihoznak kenyeret! A pincér kb. úgy nézett ki, mintha most jött volna egy melegfelvonulásról. Ellenben a kaja nem volt rossz, bár nem is fogtunk padlót tõle. Lenn a bárpult mellett egy szép régi sonkaszeletelõ figyelt: az olaszok néhány dologban nagyon jók, például sonkában. Zoli nem tudom mitõl pörgött annyira, de nem fáradt még el, úgyhogy mentünk tovább, végül Gemonában ráleltünk a fûzfákhoz címzett kempingre (Pioppi), ahol este 11 körül letáboroztunk. Gergõ egyedül aludt a sátrában, Zoli meg beköltözött mellém, maga köré csavart egy pokrócot, aztán jóéjszakát. Így telt tehát az elsõ napunk.


2009. május 11. hétfõ. Trevisoi körséta. Valdobbiadene: a Giro 3.szakaszának befutója. A Cá Salina borgazdaság.

Ez a Fûzfa Kemping eléggé rendben van, bár semmi extra nincs benne, de kellemes hely. Megzuhanyoztunk, és gyerünk tovább, a festõi Trevisoba. A napot úgy terveztük, hogy egy kis városnézés után idõben odaérjünk Valdobbiadene városkába, ide fut be ma a Giro mezõnye délután 5 óra körül. A Gemona-Udine útról letértünk Pordenone felé, és áthaladtunk Friuli tartomány nevezetes vidékén, ahol az egyik leghíresebb eredetvédett nyerssonka, a prosciutto di San Daniele készül. Itt érlelik a cobákokat pácolás után egy évig, mielõtt az ínyencek asztalára kerülne. Bár eredetileg és Bassano del Grappa szeszfõzdékrõl ismert városát szerettem volna felkeresni, ez kicsit kiesett az útirányból, úgyhogy inkább Trevisoban tettünk egy sétát. Szép régi város, öreg épületekkel, városfallal, nagyon hangulatos. Sajnos az óvárosban nem leltünk kerékpárboltra, pedig Trevisoban van a híres Pinarello gyár, úgyhogy bemutatóteremnek is okvetlenül kell lennie, dehát errõl nem volt részletes infónk, meg amúgy sem álltunk volna le kóvályogni. Beértük az óváros látnivalóival, a Velencét idézõ csatornával, templomokkal, szép terekkel, árkádos épületekkel. Bementünk egy ínyenc boltba is, ahol a legkülönfélébb sajtok, fûszerek, sonkák, italok kellették magukat, de vigyáztunk a pénzünkre. Mondjuk nálam épp volt elég gempa, de azért óvatosan költöttem, Gergõék meg nem is hoztak túl sok pénzt, úgyhogy a nézelõdést is visszább vették. Egy csokiboltba is be akartam menni, de sehol nem nyílt, úgyhogy kihagytam. Viszont láttunk szép régi városi Pinarellokat, rudazatos fékkel, meg öregfiúkat városiasított országútikon, meg egy jazzgitáros utcazenészt, stb.

Szûk 2 óra után továbbálltunk, és a mezõny útvonalán továbbmentünk Valdobbiadénébe. Az útvonalon ki van táblázva kis Giro-rózsaszín táblákkal, hogy merre kell menni, de a települések is rózsaszínbe öltöznek a verseny tiszteletére. Rózsaszínre festett bicikli, autó, traktor, rózsaszín szalagok, errefelé ez nemzeti ünnep, 100 éves hagyomány! Valdobbiadenében leparkoltunk egy félreesõ utcában, nem messze a célterülettõl, persze a hivatalos parkolók jó része már le volt zárva a kísérõkocsik, meg VIP-k részére. Egy kastélykertben kinn voltak a pecsenyesütõk, csecsebecse árusok, egypár bringa kiállítva, de inkább besétáltunk a fõtérre, ahol már minden készen állt a befutóra, a célkapu, a VIP sátorok, és egyre gyülekeztek a szurkolók, fõleg az egyik nagy kedvenc Marzio Bruseghin fan club-ja, akiket a nyuszifüles baseball-sapkáról lehet felismerni, na meg a "Sesso, vin e Bruseghin" és más hasonló rigmusokról, amit a pólójukra is elõszeretettel nyomtatnak :) A lányok persze rózsaszínben, ahogy kell! A temlomtornyon hatalmas rózsaszín molinó, ilyenkor minden a Giro-ról szól! Persze mindenhol ott vannak a Giro kabalákat áruló kisbuszok, folyamatosan hirdetik a "bandana rosa"-t, meg pólót, hûtõmágnest, és más hitvány minõségû Giro emléktárgyat árulnak, rém idegesítõek. De van itt mezeket áruló fickó is, zokniárus, na meg egy élelmes csávó drótból eszkábál kis bringákat, amit 5 euróért lehet megvenni - elég gagyi, dehát van rá némi kereslet.

A lányok rózsaszínben flangálnak (Valdobbiadene)

Egy kis lötyögés után beállunk a 25 m-es táblához, a VIP sátorral szemben, hogy jó helyünk legyen. A mezõnynek még van pár órája, míg ideér, de a befutót megelõzi a szponzorok mûsora, és az ajándékosztás, ahol fel lehet tankolni ingyencuccokból. Elõször az EstaTHÉ-s csapat kezd el sapkákat osztani, meg jegesteát, meg ilyesmiket. Dögletes a meleg, még jó hogy mögöttünk az Antico Caffé Commercio bár, ahonnan muszáj némi ásványvizet hozni, mielõtt kitikkadunk. A mûsort két szpíker vezeti, be nem áll a szájuk, hogy mirõl fecsegnek azt nyilván nem értjük. Aztán a Skodás csajok kezdenek el táncolni, meg sapkát, fényvisszaverõt és más gagyikat osztani, késõbb a Mediolanum, és a Parmigiano Reggiano szóróanyagait dobálják a népnek a lányok, néhol fiúk is, Gergõ egy zacskó olajbogyót is szerez, nekem is jut vagy 4-5 sapka, parmezános fényvisszaverõ, meg effélék. Közben felvonulnak a város elöljárói, a pap, meg mások, aztán Zabel gurul el elõttünk, Fondriestet interjúvolják, szóval van mit bámulni. A VIP sátorban Gimondi is feltûnik, meg sok más régi arc, fejesek, hostessek, fotósok, hasonlók. Három hétig tart az utazó cirkusz, úgyhogy az egész országot bejárja a társaság jó része. Aki a hostessek után ácsingózik, az jobb ha elõször a VIP területre nyer belépést, anélkül nem vagy menõ. Hiába a bringások a Giro sztárjai, a rendezõség a verseny igazi atyaúristene, na meg díszvendégnek lenni az igazán úri dolog. Jársz-kelsz, menõzöl, persze ehhez nem árt pár évet lehúzni a profi kerékpársportban, például.

Valdobbiadene főtere, a célterület és a VIP szektor

Az egyszerû halandó kinn könyököl a kordonon, jobb esetben felül valami kilátópontra, de itt is megvannak a jobb körök, velünk szemben a Bruseghin rajongói klub tagjai koccintanak nagy hujjogással. Lassan eltûnik a karaván, jönnek a felvezetõ motorok, kísérõkocsik, jön a mezõny! Ez még csak az áthúzás, de mennek bõven 40-nel, szóval sokat nem látni, viszont a hangulat leírhatatlan, mindenki ordít, õrjöng, üvölt, nagyon komoly! A szpíkerek hergelik a népet, folyamatosan mondják az infót, szemben a VIP sátorban van egypár TV, amin nagyjából látjuk mi történik, mindenki nagyon izgatott, még egy kis várakozás, és jön a véghajrá! Gruppo compatto, vagyis teljes a mezõny, elõretolakodnak a sprinterek, és már itt is van a boly, 70-nel száguld az eleje, nem látunk semmit, de pont sikerül Petacchiról egy célfotó! A célegyenes után 90 fokos jobbkanyar, a fotósok közé rohan néhány bringás, sajnos ez ilyen, szerencsére nagyobb baj nincs. Megjön a mezõny, aztán el is tûnnek, mennek a csapatbuszokhoz, a tömeg elkezd a pódium felé áramlani. Néhány perc, és feltûnik a szakaszgyõztes, Sanyi, aki ezúttal a maglia rosa-t is magára húzhatja, az elõzõ nap után a 2. szakaszgyõzelmét szerzi az idei Giro-n. A pezsgõ ilyenkor kijár, megadják a módját, virágcsokor, puszi a lányoktól, és a város által felajánlott különdíj is a gyõztest illeti. Alessandro még a ciklámen trikót is magára öltheti, a hegyi trikót már egy Quick-Step-es srác kapja.

Célfotó Petacchi győzelméről

A szakasz végetért, Zoli visszamegy a kocsihoz, Gergõvel kicsit még elsétálunk fel a hegyre, mert ahogy azt már elõre tudni lehetett, ez a prosecco, az olasz habzóbor egyik elismert termõhelye, amit feltétlen meg akartam kóstolni. Mit tesz a szerencse, az egyik kertben dzsemborit tartanak a srácok, kinn a kertfalon állva az egyikük pont az arra járóknak tölt egy pohárral. Oda is állítottunk Gergõvel, kicsit beszélgettünk az összegyûlt arcokkal, iszogattunk, száraz fehérbor, kicsit pezsgõszerû, finom. Rá is kérdezünk, hogy hol érdemes ilyet venni, bár az én figyelmemet nem kerülte el a "prosecco útja" feliratú tábla, a srácok is arrafelé mutatnak, úgyhogy vissza az autóhoz, és keressünk valami termelõt. Kimondottan szerencsés napunk van, betévedünk a Cá Salina borgazdaságba, amirõl utóbb kiderül, hogy igen jónevû, minõsített borászat, a legkiválóbb prosecco és spumante készül itt! A néni nem tud angolul, de mindjárt jön "il marito" vagyis a férje, szuper! Közben körbenézünk a tájon, szépen betelepített dombvidék, korszerû üzemekkel. Végre megérkezik a birtok tulajdonosa, és beinvitál a kóstolóterembe, ami egyben a borgyûjteményének is otthont ad. Gregorio Bortolin a mi emberünk, végigkóstoltatja 4-5 féle borát, közben elbeszélgetünk angolul, megmutatja a palackozóját, és elmagyarázza hogy megy be az egyik végén a palack meg a bor, és hogy jön ki a másikon a palackozott, dobozolt prosecco! 7-en dolgoznak a családi vállalkozásban (egypár alkalmazottat is beleértve), és évi 600 ezer palack a kapacitás, ennek megfelelõen ez egy közepes méretû borgazdaság, ami különben már vagy 100 éve a család birtokában van. Barátságos 5-6 eurós áron kapható egy-egy palack ital, be is vásárolunk pár üveggel. Fõleg a Cá Neva névre keresztelt moscato nyeri el Gergõék tetszését, szuper finom desszertbor, de én azért egy üveg prosecco-t is viszek, amit fõképpen halhoz ajánl a mester. Kellemesen eltöltöttünk egy bõ félórát, aztán lejattoltunk a tulajjal, aki elmagyarázta, kb. merre találunk kempinget, és eltûztünk. Feltrében megálltunk kérdezõsködni, aztán úgy alakult, hogy beültünk egy pizzára egy kedves kis étterembe. Na ez már jobban hasonlított arra, ahogy én az igazi olasz pizzát elképzelem. Vékony, de ropogós tészta, kevés fajta, de finom feltét. Én ricottás pizzát ettem, kicsi halmokban áll rajta a túró, az alap érezhetõen friss paradicsomszósz, és fior di latte, vagyis tehéntejbõl készült "mozzarella" van rajta. Zoli a bufala nevû pizzát választja, ez igazi, vagyis bivalytejbõl készült mozzarellával készül.

Strada del Prosecco (San Stefano di Valdobbiadene)

Vacsora után tovább autóztunk Arsie felé, és némi bolyongás után (kilométeres alagutak is vannak erre, ha betévedsz, csak a másik végén lehet megfordulni) találtunk egy tóparti kempinget, a Camping Al Lago-t, ahol úgy döntöttünk, hogy 2 éjszakára tábort verünk, holnap úgyis felmegyünk San Martino di Castrozzába az elsõ hegyi szakaszt megnézni, és bizonyosan késõ lesz már, mire visszaérünk. A kempinges nõci rendes, kicsit csodálkozik, hogy a Giro kedvéért ekkora utat megteszünk, aztán lefénymásolja az útleveleket, és kiutal két sátorhelyet. Van itt egy nagy étterem és bár, elég komoly a hely, bár nincs még fõszezon, de egy nagyobb társaság is itt tengeti az estéjét - persze az étterem bárki számára nyitott, nem csak a kempingezõknek. Az épület elõtt egy levélzöld shit-montin Pininfarina felirat figyel - vannak erre vicces emberek :)
Letáborozunk, késõ este van már, de a lámpák adnak annyi fényt, hogy felverhessük a sátrakat. Az elõzõ éjszaka után csodálkoztam, hogy miért nyüzsögnek a sátramon a hangyák - hát mikor lebontottam, láttam, hogy elszórt kiflimaradékra állítottam fel! Nézem is zseblámpával, hogy milyen a terep, de nem látok semmi gyanúsat. Másnapra persze ugyanaz történik: Gergõ sátrán egyetlen hangya sincs, az enyémen hemzsegnek. A Nagy Sándor-féle Bicajoskönyvbõl tudom, hogy a hangyák szeretik a kéket - Gergõ kék sátrának alján talán emiatt van egy piros csík, ki tudja, de az övét nem lepik el. A zuhanyt reggelre halasztjuk, és jóéjszakát.


2009. május 12. kedd. San Martino di Castrozza. A Giro első hegyi befutója.

Korán kelünk, mert ki tudja, meddig engednek fel autósokat a hegyre, szóval idõben fel akarunk érni, kb. 40-50 km innen a befutó. Gyors zuhany, Gergõék cicáznak kicsit (van itt a kempingben egy hordó alkatú macska), és máris indulunk! Útközben megállunk egy szép mesterséges vízesésnél, messzirõl egy hegyre épült templomot is látunk - de milyen hegyek vannak itt! Elkezdenek szállingózni a bringások, a legtöbben leparkolnak a völgyben, és két keréken nyomják fel San Martinoba, ahogy illik. Ahogy haladunk felfelé, feltûnnek a Dolomitok csúcsai, gyönyörû idõ van, irigykedünk is az itt lakókra, a látvány nem mindennapi. Az egyik faluban megállunk vásárolni, némi kaját, meg szuveníreket, bár ez alatt is kaja+pia értendõ :) Zoli sokáig szöszöl, közben Gergõvel megcsodáljuk az öregfiúk gépeit: néhányan pont itt parkoltak le, elõkerülnek a bringák, készülõdnek õk is a hegyre. Bámészkodunk, nem valami barátságosak, félvállról odavetett szavaikat nem értjük, de tudjuk mi is, hogy majd ha pár 10 évig gyûjtünk rá, akkor lesz ilyen bringánk :) Mondjuk nekem annyira nem tetszenek, ott is hagyjuk õket. Egyszer csak ránk kiabál valaki: "-Hé, magyarok!" Két srác teker felfelé, felmálházott bicajokon, mi is visszakiabálunk, hogy nyomjátok! Megyünk mi is tovább, lehagyjuk a fiúkat, és az Ördög-patak völgyében újabb meglepetés vár: itt van az Ördög, maga "AZ" Ördög! Itt parkol az útszélen, kezében a rózsaszín vasvilla, kicsit még kedvetlenül hagyja magát fotózni, de mekkora arc!! Didi Senft, aki a 90-es évek eleje óta ott van minden nagy versenyen, a kerékpársport emblematikus figurája, egy igazi bogaras különc, vérbeli szurkoló, és megszállott kerékpárépítõ - már ami a rekordméretû bicikliket és hóbortos hülyeségeket illeti! Már-már élõ legenda! Nagy fehér szakállával Mikulásnak is mehetne, de ilyet valószínûleg nem vállal :)

San Martino di Castrozza ünnepi díszben

Némi gyenge szerpentin után felérünk San Martino di Castrozzába, ami a mai szakasz befutója, és innen indul a következõ szakasz is szerdán. Nagy nehezen leparkolunk, de nincs könnyû dolgunk, ez itt üdülõhely és síparadicsom, jól eleresztett nyaralók számára, vagyis egymást érik a hotelek, kávézók, éttermek, nem lehet akárhol megállni. Körbesétálunk, a város ünnepi díszben, a fõtér fenyõfája is rózsaszínre lett kenve! Bámészkodunk egy kicsit a célterületen, az erdõszélen belegázolunk a megmaradt hóba, nézelõdünk kicsit a képeslapboltban, meg a fõutcán, mígnem megleljük az ideális helyet: az utolsó kilométert jelzõ kapunál fogunk állni, itt van egy dupla kanyar, talán nem jön olyan gyorsan a mezõny. Közben folyamatosan érkeznek a szurkolók, mindenféle bringákon, az ismertebb nevû gépek mellett helyi márkájú kerékpárok is feltûnnek, pl. Rebellato, Cavalera, meg ilyenek. Két Pegorettit is látok elhúzni, de itt áll letámasztva egy De Rosa King 3, na ilyet sem igen látni otthon. Bár igazából a klasszikus gépek jobban tetszenek, itt aztán mindenféle rendû-rangú biciklit látni, többet ér, mint bármilyen kiállítás! Találkozunk a magyarokkal, Pécsrõl jöttek, errefelé túráznak, hát feljöttek megnézni a versenyt. Egyikük hegymászó, a Dolomitokat is jól ismeri, nézegetjük is a csúcsokat, mert a kellemes kisváros mellett a hegyek az igazán lélegzetelállítóak: mintha festett háttér lenne, hihetetlen gyönyörû, na erre szokták azt mondani, hogy képeslap minõségû! Egyébként pont mögöttünk az erdõben van egy sziklafal, néhány sportmászó ügyködik itt, borzalmas nehéznek látszó utat másznak éppen, nagyon látványos, de kis bámészkodás után inkább teszünk még egy kört Gergõvel, míg Zoli sziesztázik, és õrzi a "helyünket". Én szeretem a mászást is, de elsõ a bringa!

Az Utolsó Kilométer Kapu, és a Dolomitok

Felsétálunk egy darabon, és újabb magyarokkal találkozunk: egy Levente nevû srác meg a barátnõje, rendszeresen járnak körversenyekre, voltak már a Tour-on is, jó fejek. Együtt sétálunk fel megint a célba, és megleljük a szponzorok sátrait is, ahol mindenféle szóróanyagot, és kaját osztanak: az EstaTHÉ jegesteát, sapkát és szatyrot, a földmûvelésügyi minisztérium pass-tartót, és bevásárlószatyrot, a Skoda fényvisszaverõt, stb, de van itt egy fagyis cég is, tõlük jégkrémet kapunk. Na meg itt van Armstrong alapítványának a stábja is, Livestrong karkötõt osztanak, meg sárga krétát, amivel az aszfaltra lehet rajzolni. Feltankolunk a cuccokból, aztán eszünk egy fagyit, és visszamegyünk az 1 km kapuhoz. Zoli közben jót aludt, a mezõnyre úgyis várni kell még.

Nemhiába kaptunk Armstrongéktól krétát, Gergõvel egy nagy BASSO feliratot rajzolunk az útra :) Persze a rutinosak hoztak rendes festéket, meg egy rendes mázolót, Bruseghin rajongói festik az aszfaltot nem messze tõlünk. Na majd legközelebb készülünk... Bámészkodunk, beszélgetünk, lassan kezdenek szállingózni a szponzorok autói, és a bringásokat kivezénylik a pályáról. Egy öreg csóka nem fogad szót a rendõröknek, továbbhajt, de aztán kiemelik, persze a tömeg hangosan kommentálja a dolgot. A felvezetõ karaván sajnos lekoptatja a feliratunkat, csak egy nagy halvány "BA" marad belõle, de sebaj. Sms-ben kapjuk az infót, hogy hol jár a peloton, mi is megírjuk, hogy állunk, hátha benne leszünk a tévében! Már ide hallatszik a közvetítõ helikopter hangja, fokozódik az izgalom, jönnek a felvezetõ motorok, a kanyarban feltûnik az élboly! Mindenki hangosan kiabálja a versenyzõk nevét, Soler pár tíz méterrel a mezõny elõtt hajt, utána vagy 30-an együtt, sajnos nem elég meredek az út, bõven mennek 30 felett, úgyhogy sokat nem látni, persze nagyjából úgyis tudjuk, hogy a menõk közül ki van elöl. Armstrongot könnyû észrevenni a rusnya festésû bringa miatt, a többieket hirtelen nehéz beazonosítani, de nemsokára itt az üldözõ sor, Pippo Pozzatto vezetésével jönnek, a tömeg ujjong, erre a pár másodpercre vártunk egész nap! Petacchiék is megjönnek a dögsorral, a rendezõk beengedik a nézõket, legalábbis akik kerékpárral jöttek. A célbaérkezõk kezdenek visszafelé szállingózni, nyilván a csapatautók nem mind tudtak feljönni, és a szállása is van akinek a lenti falvakban van. Az orrunk elõtt gurulnak el jópáran, Voeckler, Voigt, Armstrong, Gibo is jön, persze mindenkit éljeneznek, de az igazán nagy élmény azoké, akik a kedvencekkel együtt gurulhatnak lefele, persze ehhez nem árt némi rutin, tudni kell lejtõzni, ami ezen a szinten már nem is olyan könnyû! Felsétálunk, hátha lesz még valami érdekes, Leventéék izgatottan mondják, hogy pont jó helyen álltak, a csapatautóktól pont feléjük gurult vissza az összes versenyzõ, a mellékutcában, csináltak egy csomó képet! Gergõvel szerzünk egy-egy plakátot is, Giro Cento Anni - S.Mart felirattal (mindenhol ki van téve), a téren valami helyi rockzenekar kezdi éppen a mûsort, Zoli visszamegy a kocsihoz, mi meg szerencsésen belefutunk a Liquigas kamionba: az egyik mellékutcában a csapat szerelõi épp rendbeteszik a bicajokat! Valami ferdeszemûek is filmezik õket, mi is fotózunk, Basso bringáját bütyköli éppen az egyik mûszerész, 3-man vannak, rutinos szerelõk, a gépek már lemosva, a menetrendszerû karbantartásra várnak. Bámészkodunk mi is, lefotózzuk a gépeket, Gergőnek külön megigazítják Basso bringáját, hogy jól tudja fotózni. Jó arcok ezek a szerelők, na persze nem adják ide egy körre. Azért így is örülünk, megérinthettük Basso bicaját, sőt Gergő még a bukóját is :))) Na jó, ez nem a Szent Grál vagy a Bölcsek Köve, de azért nem mindennapi dolog!

A gruppetto is az utolsó kilométerhez érkezik

A Liquigas műhelykocsija, és pár millió Ft értékű Cannondale

A Liquigas csapat műszerésze munkában

Végül otthagytuk a kamiont, mentünk vissza a kocsihoz, de hé, itt egy Liquigas kisbusz, meg egy pár szurkoló, menjünk csak oda! Nem is lehettünk volna jobbak, a csapat emberei mindenkinek a kezébe nyomnak egy ultra-libazöld Liquigas sapkát, és szevasztok! Igazi ereklye! :) Bár igaz, hogy mi felírtuk Basso nevét az útra, úgyhogy Gergő szerint "-Ez nekünk tulajdonképpen jár." Megyünk vissza a kocsihoz, hát az közben eltűnt. Aztán megleljük, csak Zoli időközben begurult a központ felé, hátha arra jövünk. A szakasznak vége, az ereklyéket begyűjtöttük, gyerünk hát lefelé. Mivel a holnapi szakasz is S.Mart-ból indul, a szomszéd falvakban mindenhol hemzsegnek a ProTour járgányok, meg a kiszolgáló autók, kísérőkocsik, stb. Egy útszéli fogadónál megállunk vacsorázni, a hely nagyon rendben van, az árak a szokásosak, családi vállalkozás ez is, ami úgy látszik eléggé megy errefelé. Gergőék valami spagettit kérnek, én afféle krumplis gnocchit eszem - ez vajas öntettel, és pirított mandulával készül. Nem esszük magunkat degeszre, hiszen ez igazából csak előétel, viszont fejenként 6 eurónál többe nem kerül. Zolival még iszunk egy-egy cappucinot - nem nagy valami, bizonyára valami középes színvonalú kávéból főzik, na de mégiscsak Olaszországban vagyunk, kávét is kell inni. Utána vissza a kempingbe, és alvás, mert szerdán korán kelünk, és irány hazafelé. A kempinget kifizettük, kicsit elszámoltuk magunkat, de még így sem jártunk rosszul, végül is nem volt semmi gond.


2009. május 13. szerda. Cortina, Ausztria, és hazatérünk a nagy túrából!

Reggel 6 körül sikerült elindulni, a zuhanyt kihagytam, mert hűvös volt, Zoli meg főleg kihagyta, mert nem is volt nála semmilyen tisztálkodási szer. Régebben én is csináltam ilyet, de ez durva! 4 nap fogmosás és fürdés nélkül, Európában, kultúrált körülmények között, ez nem normális! Na mindegy, szerencsére mi nem éreztük :) Cortina d'Ampezzo felé mentünk, reggel 9 körül tettünk is egy kis sétát a városban, minden nagyon puccos, látszik, hogy itt a turizmusból élnek. Sokáig nem lófráltunk, nyomtuk tovább, végül magunk mögött hagytuk a Dolomitokat, és átértünk Ausztriába. A határ környékén kivettek a fináncok, körülszimatolták az autót, aztán mehettünk is. Megint a Giro útvonalán mentünk, mert a mayrhofeni szakasz részben errefelé vezet, végre az osztrákokhoz is áthozták kicsit a versenyt. Láttunk sok májusfát, várakat, muskátlit, szóval Ausztriában nem lehet csalódni! A Wörthersee mellett megálltunk kicsit, elköltöttük az utolsó eurókat, aztán irány az autópálya, és a Packsattel felé autóztunk. A hágón borzasztó nagy volt a köd, lejjebb aztán kitisztult az idő. Lassan elmaradt az emlékezetes kaiserwaldi pihenő (a régi stoppos túra állomása), Graz, az egyik kedvenc városom, és Rábafüzesnél már majdnem itthon is voltunk, de még egy pár óra autózás várt ránk a remek Dél-Dunántúlon. Pesten volt egy kis kóválygás, végül a Nyugati parkolójában intettünk búcsút egymásnak Gergőékkel, ők kocsival mentek tovább, én meg vonatra szálltam, és este fél 10 körül megérkeztem Debrecenbe.

Cortina, a Dolomitok fővárosa


Ismét megcsináltuk! :) Ezt a túrát egyhamar nem fogjuk elfelejteni! Bár az olaszok túl hangosak, rendetlenek, macskát esznek, ...stb, néhány dologban azért nagyon jók, és főleg tudják, mi fán terem a kerékpársport! Nem véletlenül lett a Giro a 2. legnagyobb verseny a világon, a legkiválóbb kerékpárok, a legjobb versenyzők kerülnek ki az itteniek közül. Igazán jó dolog egy ilyen sportszerető, remek látnivalókkal és nagyszerű konyhaművészettel büszkélkedő országban lófrálni, úgyhogy legközelebb nem 4 napra megyünk, hanem egy hónapra, visszük a bringát, és megyünk egy olasz kört mi is! :) Előbb-utóbb ez is össze fog jönni! :)

 

Utószó

A 2010-es versenyre is sikerült kijutni, bár kerékpár nélkül, mégis óriási élményekkel tértünk haza: láttuk Bolognát, Modenát és Ferrarát; eljutottunk Cesenatico-ba, Pantani szülőhelyére, ahol az aznapi befutó mellett volt szerencsénk felkeresni a Pantani múzeumot és a Kalóz sírhelyét is, és nem mellékesen kipróbáltuk a "piadina" nevű helyi eledelt; meglátogattuk borász ismerősünket Valdobbiadenében, akivel ajándékokat cseréltünk (értsd: kaptunk egy karton moscato-t :)); nagyszerű helyeken kempingeztünk, és nem utolsósorban ott voltunk a Zoncolanon, ahol testközelből láthattuk a menőket, és újra megtapasztaltuk, mekkora respektje van itt a bringázásnak. Meg azt is, hogy a Zoncolan még gyalog is iszonyat fárasztó :)

Remélem tetszett a kis memoárom, és mindenki kedvet kapott egy kis olaszországi túrához. Én is szeretnék újra ott lenni, de a kerékpár most már nem maradhat itthon! :) Szevasztok!

 

Hozzászólások 

 
#3 Pataki Péter 2011-03-07 15:53
Akinek megvan a Kovács Laci elérhetősége, kérdezzen már rá, hogy mit tervez, aztán ha kell ember a vállalkozáshoz, meg lehetne hirdetni itt a honlapon!
 
 
#2 Nagy ll. Zoltán 2011-03-07 07:59
Életre szóló élmény.
 
 
#1 Pataki Péter 2011-02-22 15:33
Az idei Giro-val kapcsolatban:

Kovács Laci elméletileg szervez egy ilyen túrát, főleg bringázás céljából, és a Zoncolan-szakasz megtekintésére, de a részletes tervekről kérdezzétek őt. Annyi biztos, hogy kompakt hajtóművel érdemes felfegyverkezni.

Laci, ha olvasod, kérlek írd már meg, hogy áll a dolog!
 

Partnereink

Chili Sport Debrecen


Systematica Kft. - Hörmann


Vozzy Kerékpár és Snowboard


FitZone Spinning


Bike Polo Debrecen


Finish Line Sportiroda


Györgyi Gábor bringás oldalai


gabitrial.hu Extrém Sport Csapat