Írországból Japánba BICIKLIVEL(!)

Boross Attila sporttársunk küldött ismét egy kedves történetet, amit szeretnénk Veletek is megosztani.
….
Kb. egy éve történt a következő eset. Szokásos hétköznapi edzését végezte a DKSI csapata. Hortobágy felé haladtunk (számomra) komoly tempóban, váltott vezetéssel, amikor az első kilátó előtti bal kanyarban megláttam két jól felpakolt biciklis túristát. Ekkor még nem tudhattuk, hogy ők lesznek történetünk főhősei. Intettem is nekik, de a mi tempónk mellett nem is telik többre az embertől. Az ezt követő 30-40 percet ugorjuk át (az edzést a szokásos módon teljesítettük)… A csapat nagy részétől elbúcsúztunk, ők mentek be a 33-ason, de páran a hosszabbítás mellett döntöttek és jöttek velem Szoboszló felé. Gólyásnál az egyik oszlopnál egy földön fekvő, térdét fájlaló bringás nőt találtunk. A biciklije keresztben feküdt az úton, ő az út mellett a földön. Megálltunk, hogy segítsünk neki, mikor megtudtuk, hogy a társa előre ment, a többiek utána eredtek. Néhány kilométerrel előrébb járt és nem tudott a balesetről. Közben én szerény angol nyelvtudásomat és minden metakommunikációs képességemet bevetve kikérdeztem, hogy hívjak-e mentőt, stb. Magyarázta, hogy csak egy kis időre van szüksége, de menni fog. Oké, hagytam, addig felállítottam a bringát, ami nem is volt olyan egyszerű, mint gondoltam – nagyon nehéz volt a sok cuccal teli táskától. Lassan összeállt a kép, hogy mi is történt: a kormánytáskán lévő térképet nézegette menet közben és nem vette észre az út közepére kihelyezett oszlopot és a térdével akadt bele. Beszélgetésünk során kiderült, hogy Írországból indultak és Japánba (!!!) tartanak. A lány Agnes (anyez) francia, a fiú Michele (misel) olasz és Írországban élnek. 🙂 Közben Michele is megérkezett, aki Robiéktól értesült a balesetről. Agnes lassan lábra tudott állni, de fájlalta a térdét. Kérdeztem, hogy ma meddig akarnak eljutni. Mondták, hogy Nagyváradig. Egyértelműen látszott a a helyzetből – mondtam is nekik –, hogy ez ma már nem fog menni. Aludjanak egyet (vagy többet) Szoboszlón, regenerálódjanak, menjenek fürdőbe, aztán folytathatják az útjukat amikor úgy érzik. Így lett. Nagyon örültek a felajánlásnak. Michelle magyarázta, hogy ilyenkor már nagyon rövidek a nappalok, ezért ráálltak, hogy korán indulnak és korán fekszenek le. Reggel 5 óra körül mentek el, így már nem találkoztunk többé, viszont hagytak egy kis levelet e-mail címmel, bon-bonnal. 🙂 Ezután e-mailen folytattuk a kommunikációt. Néhány havonta adtak életjelet magukról, így nagyjából mindig tudtuk hol járhatnak éppen. Írtak az élményeikről, küldtek képeket is a következő országokból: Románia, Bulgária, Törökország, Grúzia, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán, Kína, Észak-Korea, Dél-Korea, Japán. Útjuk során aludtak szállodában, sátorban, parkban, híd alatt, erdőben, mezőn, sivatagban, tengerparton, stb. Nem tekertek állandóan, többször tartottak pihenőnapokat, és volt hogy hosszabb időt is töltöttek valahol. Törökországban pl. nagyon jól érezték magukat és önkéntes munkát is végeztek 2-3 héten át. Az általuk küldött képeken látszik, hogy mindenhol barátokra leltek, nem volt különösebb problémájuk az emberekkel sehol. A legújabb hírek szerint elérték a célt; Japánt! Úgy tűnik, hogy Agnes-nek nem volt elég a kb. 14-15 ezer km. 🙂 Ő még rátesz egy “kicsit” egyedül. Omanba és az Emirátusokba tart még túrázgatni egyet, mert melegre vágyik. Michele Szicíliába repült pizzasütést tanulni. Ha mindketten végeztek, akkor újra találkoznak – gondolom Írországban –, ahol elkezdenek egy új, hétköznapi életet “hűtőszekrénnyel, egy kis kerttel, állatokkal” (ő írta így). Sok szerencsét nekik ehhez is. Biztos vagyok benne, hogy túrájuk során életre szóló élményeket szereztek és szerencsésnek érzem magam, hogy ezek egy részét én is átélhettem a leveleik és fotóik által. Nézzétek meg ti is a képeket! Jó bringázást mindenkinek!

A fotók a következő linken tekinthetők meg: https://www.dropbox.com/sh/zhk78alwyae9y15/AADIWzMRl6s2he1m9vbBecbfa?dl=0

Nagyon örülnék, ha valaki segítene megfejteni, hogy mi van a DSC03807 számú képen! 🙂